Egyszer élt, hol nem élt egy Janika nevű koldus, aki hajléktalan társával, Pistivel élt kint egy sátorban a városhatáron túl. Jancsi minden nap bejárt a településre biciklivel a 30-as úton, ami átvitt az erdőn. Istinek nem volt kerékpárja, így ő kint maradt, és élelmet gyűjtött a szántókon, míg János a központban kéregetett. Szeretett egyedül koldulni, mivel így nem volt vetélytársa, s szerette a magányt a nagy tömegben. Sokan észre sem veszik, hisz mint aki megkövült, úgy ül egyhelyben, és csak bámul maga elé. Nem szereti, ha meg kell állítani egy-egy embert, akik éppen az ügyes-bajos dolgaikat sietnek elintézni. Éppen ezért nem sokan szánják meg, de Józsi bácsi mindig, amikor arra jár, ad neki egy százast. A mai napon viszont sok apró volt a zsebében, így azt nyújtotta át Jánosnak.
- Mírt adutt önnyi aprú pízt? – kérdezte Jani csodálkozva, lévén, hogy Józska gazdag úr volt, és mindig papírban adja a 100-ast.
Jancsika a válaszra nem is figyelve zsebébe csúsztatta a kapott összeget, és el kezdett számolgatni.
- Józsi bá, dö hát ütszür üt mög ütszür tíz az százütvön. Mírt ad néköm önnyit ma?
- Hát azírt, mört szánunk tígöd. – válaszolta a gazdag úr.
A párbeszédet Józska felesége zavarta meg, ki közéjük állt, s elkezdett toporzékolni. János arrébb csusszant, mert látta az asszonyon, hogy nincs jó kedve, s egyébként sem volt szimpatikus neki ez a gazdasszonyi szeszély, sem gőgös beszéd. Józsi viszont figyelmen kívül hagyva a jajveszékelést a hajléktalan cimborája után ment újságolni; ő volt az egyetlen személy a városban, aki meghallgatta anélkül, hogy lenéző lenne vele szemben.
- Kípzölje öl Jancsikám, az asszuny akart vönni ögy özüst gyűrűt, dö ín találtam ögy jobb dougot: ögy özüst nyakláncut. Emiatt morog must a falnak. Valami öröje van annak, vagy mi a csuda. Tudja, vót a házunkban ögy kísértöt aztán az arus szörint van ulyan gyáva, hugy attul mögijöd, s ölfut. – kezdte el Józsi bácsi a történetét, de Janika még mindig a az aprók számlálásával volt elfoglalva. – Ürülök, hugy ílhötött ilyön valaki, aki fíl mindöntűl, mört ha nöm ílt vóna, akkú míg mindig utt kísírtöne. – ekkor elővette az említett ékszert, és belenyomta kedvenc koldusa kezébe. Jancsi pedig jól szemügyre vette, s visszaadta a kapott pénzt jótevőjének.
- Mírt adja must ezt néköm vissza? – kérdezte meglepődve Józsi bácsi.
- Mört öz nöm özüst. – válaszolta a hajléktalan, majd felállt, és elindult az egyik vándorkereskedőhöz. Tudniillik, hogy Janika egykor ékszerekkel foglalkozott, így felismerte, hogy a nyaklánc igazából fehéraranyból készült. Az árából pedig vett egy kis házat a város szélén. Ma már csak egy gondja van, mégpedig a gazdag úr, ki halála óta kísérti.
Itt a vége, fuss el véle. Ha nem hiszed el ezt a történetet, azt jól teszed.
Hamarosan...
